2009. augusztus 30., vasárnap

A rákkal együtt lehet élni?

A kemoterápiai kezelésem fél évig tartott 5 hét sugárkezeléssel kiegészítve.
A kemó napokra kéthetente került sor, mindig gondosan be is jelöltem őket a naptáramban. Reggel vérvétellel kezdtem, aztán az eredménnyel leültünk a kemoterápiai részleg várójában.
A sor mindig hosszú.

Már otthon elhatároztam, hogy nem beszélgetek senkivel, mert könnyen kizökkenthető voltam a lelki egyensúlyomból. Igazán nem kellett hozzá sok. Egy megjegyzés, szomorú sors, kórtörténet.

Vérvételre azért van szükség, mert a vérkép alapján dönti el a kezelőorvos, hogy mehet-e az aznapi kemó adag. Ez függ pl. a fehérvérsejtek számától, mert a kezelés következtében jelentősen csökkenhet a számuk.

Az első kemoterápiai kezelésem alatt egy idősebb hölgy mellett ültem. Érzelmileg nagyon megrázott, hogy ilyen kezelésre van szükségem, sajnáltam magam. Drámai érzékkel akkor kezdtem el sírni, amikor a nővérke bekötötte az infúziót. Az idős hölgy felém fordult és nyugtató szándékkal azt mondta, nem kell sírni, ezzel a betegséggel jól együtt lehet élni. Akkor ez a mondat felrázott. Dehogy akarok én együtt élni. Én meggyógyulni akarok! Arra gondoltam, lehet, hogy a hölgynek ez a betegség kell az életéhez, mert így elég figyelmet kap a családjától. Viszont én újra egészségesen akarok élni.

Most, két évvel később a kezelőorvosom más megvilágításba helyezte számomra ezt a mondatot. Szerinte ez jó hozzáállás, hiszen így a kemó napok is elviselhetőbbekké válnak, beépülnek a mindennapokba, kiegyensúlyozottabbá válik a beteg élete, és jobb helyzetet teremt a túlélés számára.

A kezelésem alatt nálam is élesen elkülönült a normál életem a kemó napoktól. Már egy héttel a kijelölt időpont előtt rám tört a frász. Az Onkológián minden egyes alkalommal szembesülnöm kellett a betegségemmel. Tűszúrás a vérvételen, majd tűszúrás az infúzió bekötésénél, és a lelki megrázkódtatás.
Ez a kezelés első napja.
Aztán a nyakba akasztható infúzióval (olyan, mint a Balatonon a műanyag nyakban lógó pénztárca, csak vastagabb. Pumpás infúzió, tehát nem a hagyományos, kórházakban látható. A neve dosi fuser.) két nap otthon.
Nem egy lányálom. Az infúzió a vénában feszít, néha fáj, oda kell figyelni a mozdulatokra, az alvásról nem is beszélve. A mozdulatok kivitelezése (mosakodás, wc, otthoni ténykedés, evés, stb) attól függ, hogy éppen melyik karba kötötték be a készüléket.
Minél több infúzió csöpög le, minél több kezelésen voltam túl, úgy csökkent a használható vénák száma. A tű beszúrása annál nehézkesebbé, néha fájdalmasabbá vált. A kezelések elején, a második, harmadik, negyedik alkalomnál úgy éreztem ennek sosem lesz vége.
Néha reménykedtem reggelente, hogy a rossz vérkép miatt elmarad a kezelés. Ez két hét pihenőt jelentett. Plusz két hét gondtalan, normál életet.

Így visszagondolva, a rákkal valóban együtt kell élni egy ideig. El kell fogadni, be kell építeni a mindennapokba. De aztán jobb meggyógyulni.

5 megjegyzés:

  1. Minél többet olvaslak, annál jobban tetszk a gondolkodásod.
    Azt hiszem időszerű volna beszélgetnem egy kicsit férjemmel a betegségéről. Bár jobbára nem gondolok rá, mégis jelen van. Talán mert mikor írom a blogom, ott lebeg valahol bennem.
    Nem tudom, hogy ő hogyan gondolkodik róla. Illetve tudom. Az együtt élek vele fázisban van. Én hiszek benne, hogy akár meg is gyógyulhat. De vajon ő hisz-e benne? Remélem.
    Orvoshoz nem jár. Minek is tenné, ha egyszer tünetmentes. Elvileg kellene évente kontrollra menni. De nem akar. Azt mondja, ha bemegy a kórházba, akaratlanul is betegnek érzi magát. Tiszteletben tartom.

    VálaszTörlés
  2. Nekem megnyugvást jelentenek a kontroll vizsgálatok.
    Félévente járok ilyen-olyan vizsgálatra.
    Ha a kórházba megyek, vagyok, én is betegnek érzem magam, pontosabban átkerülök újra a másik, a rákos oldalra...
    De félévente egyszer elviselhető. Fél nap bent cserébe fél év nyugodt élet.

    Jó, hogy tiszteletben tartod. Természetes, hogy aggódunk azért, akit szeretünk, de a sok aggodalom a betegnek, harcosnak, gyógyulás útján járónak terhes lehet.
    Ha beszélgettek oldódnak a félelmek, rejtett érzelmek. Így a betegség okozta távolság csökken.
    Mindkettőtöknek könnyebb lesz.

    VálaszTörlés
  3. Az az igazság, hogy nem aggódom. Úgy látom ő sem. Egyszerűen már rég nem került szóba konkrétan a betegség. Talán, mert a diétától eltekintve (de mostmár ez is életünk részét képezi) semmi jele.

    De gondolkodásra késztettek soraid és szerettem volna megtudni mi a véleménye arról, amit írtál és hogy ő most hogyan áll hozzá. Mikor kiderült, hogy beteg, akkor sem zuhant össze. A doki félre is hívott, hogy az SM avval jár, hogy... biztos nem érti (francia a párom). Megnyugtattam, hogy már hogy a manóba ne értené. De erről majd írok a blogomban.

    Apropó. Szeretnék majd egy két írásodat linkelni nálam pont ennek kapcsán, ha megengeded.

    VálaszTörlés
  4. Linkelheted, persze. Részemről a megtiszteltetés. :)

    VálaszTörlés
  5. :)

    Azóta elgondolkodtam ezen az aggódás dolgon és rájöttem, hogy de persze, hogy aggódom csak éppen teljesen nevetséges dolgok miatt. Pl. ha utazik (zenekarral azért elég sokszor van ilyen) tud-e majd rendesen enni... De ugye zöldség és gyümölcs mindenütt van. ;)

    VálaszTörlés