A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kemoterápia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kemoterápia. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. március 1., csütörtök

Függés az orvosoktól és a gyógyítóktól

A hosszú évek alatt, amelyek a gyógyulásról szólnak rájöttem, vagy inkább megérettem rá, hogy őszintén higgyek magamban és a gyógyulásomban. Higgyek abban, hogy külső segítség nélkül is menni fog.

Ennek a fejlődésnek a folyamata nálam így alakult:

A diagnózist követően volt egyfajta vak hitem a gyógyulásban. Elképzelésem sem volt arról mi mindenen kell majd végigmennem, hogy milyen kétségek és fájdalmak között kell bukdácsolnom. Megnyugtatott, hogy találtunk egy jó sebészt, egy jó kórházat, és egy kiváló kezelőorvost.
Ahhoz, hogy ebben az időszakban érzelmileg és mindenhogyan túléljek a férjem bíztatása, támogatása elmondhatatlanul sokat jelentett. Mindig mellettem volt, elkísért, utána nézett, telefonált, meghallgatott, támogatott.

Sokat jelentett ugyanakkor a család és a barátok segítsége is.
Az elején nem fogtam fel, milyen kemény évek várnak rám. De visszatekintve azt mondom, jól van ez így. Ha akkor mindent tudok, nem lett volna erőm végigcsinálni. Mindig csak a soron következő lépésre koncentráltunk, nem tekintgettünk előre.

Tehát az orvosok tudásába, tapasztalatába tettem minden bizodalmam. Az elején.

A kemó alatt elindultam a saját kis utamon, mind lelkem, mind a testem tekintetében. Természetgyógyász, kineziológus, családállítások, meditációk, reiki, oldások, légzésterápia, stb… Kezdtem a saját kezembe venni a gyógyulásom, de még erősen gyógyítófüggő, kemófüggő voltam. Szükségem volt az ő megerősítésükre, mert nem bíztam a testemben. Nem bíztam benne, hogy kemó nélkül is sikerülhet. Sokfelé támaszkodtam, sokfelé szaladtam. Később úgy éreztem, hogy szétforgácsolom magam, tudtam, hogy helyettem senki sem tud meggyógyulni, de vártam, hogy valaki a kezembe adja a biztos módszert.
A lelki terápiák számát hol emeltem, hol csökkentgettem. Amikor úgy éreztem, hogy egy módszer már nem tud többet adni, tovább mentem. Viszont a folyamatos lelki munka hatására kezdtem magamra találni. Folyamatosan vizsgáltam magam, könyveket olvastam, analizáltam a problémám, figyeltem magam, változtam.
Azonosítottam a félelmeimet, kezdtem rájönni hol hazudok magamnak, kezdtem meglátni az összefüggéseket. Az igazi előre lépés persze onnantól jött, amikor nem csak a fejemben tudtam, hanem éreztem is a dolgokat.

A kemó biztos védőhálót nyújtott egy darabig, aztán eljutottam oda, hogy a saját lábamra kellett állnom, a saját testemben kellett bíznom, a saját energiáimból táplálkoznom.
A kórház az én esetemben nagyrészt elvette az önállóságot, a bátorságot, azt hogy jobban felelősséget vállaljak a saját életemért. Bízom valaki másban, pedig a saját testem én ismerem a legjobban. Persze nem azt mondom, hogy ott kellene hagyni a gyógyszeres terápiákat, csak azt, hogy bátrabban kell a megérzésekre hallgatni, és nagyobb bizalmat kell szavazni a testünknek is, mert a gyógyulás belülről jön, a belső folyamatok eredménye.

Az egyik nehézsége a természetes útnak a sok kétség. Jelentkeznek a fájdalmak, tünetek és máris elbizonytalanodom. Ezen az úton nagyon kitartónak kell lenni, itt leginkább önmagamra számíthatok.
Le kell tudni tenni a fájdalmakat és nagyon erős hittel a gyógyulásra kell koncentrálni. Nem szabad egyáltalán beengedni a mindenhonnan ömlő negatív infókat.
Számomra szükséges volt néhány módszer, amiben feltétlenül hiszek, ilyenek a rákgyógyító légzés, a meridiántorna, akupunktúra, transzlégzés, a lelki oldások, és néhány szer. Tudom, ha ezeket rendszeresen, kitartóan végzem, az eredmény nem marad el. A fájdalom és a tünetek még mindig le tudnak vinni a félelmek mélyére, de már nem rettegek.

A hosszú-hosszú út alatt most már kezdem magamon érezni, hogy sokkal jobban bízom magamban és el tudok szakadni a gyógyítóimtól. Bízom a testemben, sokkal inkább a belső hangomra hallgatok a gyógyulási folyamatomban is.

2010. január 28., csütörtök

A kemóról praktikusan

Már többen kérték, hogy írjak a kemoterápiáról. Több levelet kaptam ezzel a témával kapcsolatban, így összefoglalom mi és hogyan segített nekem.

A kemó egyesek szerint méreg, nekem akkor gyógyszer volt.
Persze, hogy féltem tőle én is, mert annyi rosszat lehet olvasni, hallani. Mielőtt nekiváltam volna, Márti a kineziológusom (mesterem, őrangyalom) azt javasolta, adjak hálát érte, hogy kaphatom! Fogadjam be, tudatosítsam magamban, hogy segít a gyógyulásban, a rákos sejteket elpusztítja, az egészséges sejtek átengedik magukon anélkül, hogy károsodnának.

Emlékszem, alig hogy hazaértünk a kórházból, nyakamban a dosi-fuserrel, már ittam is az első immunerősítőt, amit az onkológus doktornőm ajánlott, és ittam a Márti által ajánlott gyógyteát. (az immunerősítő: orthomol immun, a teát már korábban leírtam).

A vénáim kékültek, majd bebarnultak, úgy nézett ki a karom, akár egy drogosé mivel a tömény szer szétmarja az ereket. Ahol indul, ugye ott a legerősebb. A vénáimat bioptron lámpával kezelgettem nap, mint nap. Ez a lámpa például ahol engem kezeltek bármely beteg által igénybe vehető volt. Kenegettem is körömvirágkrémmel és bepanthennel felváltva. A körömvirágot a jó illata miatt szerettem. :)

Amíg az infúzió folyt nem szívesen beszélgettem. Inkább a telefonomon rádiót hallgattam, magazinokat nézegettem vagy könyvet olvastam. De nekem „csak” 2 órát kellett ott töltenem, plusz a várakozás. A többi itthon folyt le, kényelmes körülmények között. (Könyveket is fogok majd ajánlani).

Az első néhány kezelés alatt émelygést éreztem, nem nagyon tudtam enni sem. Kifejezetten utáltam a szemét szagát, arra nagyon érzékeny voltam. Ilyenkor a friss, nyers ételeket kívántam: répa, cékla, alma, narancs. Vagy a sütőben sült natúr krumplit.

Aztán később a homeopátia segített. A természetgyógyász doktornővel folyamatosan konzultáltam, mit és hogyan ehetek, mit szedjek, mindent megkérdeztem. A homeo szerek hatására végül teljesen elmúlt az émelygésem. Az utolsó kezelések alatt nézegettem az infúziót, mert azt hittem nem is folyik belőle semmi.

Sok folyadékot ittam, vizet és gyógyteát. Nem ettem cukrot semmilyen formában, de erről már írtam korábban.

Sok vígjátékot néztem, szórakoztató könyveket olvastam.

De a kemó szagát nehezen tudtam elviselni. Ez akkor volt csak érdekes, amikor a soron következő kezelésre mentünk. A tömény post it szag, ahhoz tudnám hasonlítani.

A kezelést attól függően kaptam, hogy a vérképem hogyan alakult. Néhány esetben halasztani kellett a kezelést, ezt szabadságnak fogtam fel. Egy kis pihenőnek, mialatt felszívtam magam.

Most ennyi jut eszembe. De szívesen válaszolok a felmerülő kérdésekre.

2009. augusztus 30., vasárnap

A rákkal együtt lehet élni?

A kemoterápiai kezelésem fél évig tartott 5 hét sugárkezeléssel kiegészítve.
A kemó napokra kéthetente került sor, mindig gondosan be is jelöltem őket a naptáramban. Reggel vérvétellel kezdtem, aztán az eredménnyel leültünk a kemoterápiai részleg várójában.
A sor mindig hosszú.

Már otthon elhatároztam, hogy nem beszélgetek senkivel, mert könnyen kizökkenthető voltam a lelki egyensúlyomból. Igazán nem kellett hozzá sok. Egy megjegyzés, szomorú sors, kórtörténet.

Vérvételre azért van szükség, mert a vérkép alapján dönti el a kezelőorvos, hogy mehet-e az aznapi kemó adag. Ez függ pl. a fehérvérsejtek számától, mert a kezelés következtében jelentősen csökkenhet a számuk.

Az első kemoterápiai kezelésem alatt egy idősebb hölgy mellett ültem. Érzelmileg nagyon megrázott, hogy ilyen kezelésre van szükségem, sajnáltam magam. Drámai érzékkel akkor kezdtem el sírni, amikor a nővérke bekötötte az infúziót. Az idős hölgy felém fordult és nyugtató szándékkal azt mondta, nem kell sírni, ezzel a betegséggel jól együtt lehet élni. Akkor ez a mondat felrázott. Dehogy akarok én együtt élni. Én meggyógyulni akarok! Arra gondoltam, lehet, hogy a hölgynek ez a betegség kell az életéhez, mert így elég figyelmet kap a családjától. Viszont én újra egészségesen akarok élni.

Most, két évvel később a kezelőorvosom más megvilágításba helyezte számomra ezt a mondatot. Szerinte ez jó hozzáállás, hiszen így a kemó napok is elviselhetőbbekké válnak, beépülnek a mindennapokba, kiegyensúlyozottabbá válik a beteg élete, és jobb helyzetet teremt a túlélés számára.

A kezelésem alatt nálam is élesen elkülönült a normál életem a kemó napoktól. Már egy héttel a kijelölt időpont előtt rám tört a frász. Az Onkológián minden egyes alkalommal szembesülnöm kellett a betegségemmel. Tűszúrás a vérvételen, majd tűszúrás az infúzió bekötésénél, és a lelki megrázkódtatás.
Ez a kezelés első napja.
Aztán a nyakba akasztható infúzióval (olyan, mint a Balatonon a műanyag nyakban lógó pénztárca, csak vastagabb. Pumpás infúzió, tehát nem a hagyományos, kórházakban látható. A neve dosi fuser.) két nap otthon.
Nem egy lányálom. Az infúzió a vénában feszít, néha fáj, oda kell figyelni a mozdulatokra, az alvásról nem is beszélve. A mozdulatok kivitelezése (mosakodás, wc, otthoni ténykedés, evés, stb) attól függ, hogy éppen melyik karba kötötték be a készüléket.
Minél több infúzió csöpög le, minél több kezelésen voltam túl, úgy csökkent a használható vénák száma. A tű beszúrása annál nehézkesebbé, néha fájdalmasabbá vált. A kezelések elején, a második, harmadik, negyedik alkalomnál úgy éreztem ennek sosem lesz vége.
Néha reménykedtem reggelente, hogy a rossz vérkép miatt elmarad a kezelés. Ez két hét pihenőt jelentett. Plusz két hét gondtalan, normál életet.

Így visszagondolva, a rákkal valóban együtt kell élni egy ideig. El kell fogadni, be kell építeni a mindennapokba. De aztán jobb meggyógyulni.