Szemléletmódváltás

A gyógyulásom hosszú útján észrevettem, hogy muszáj más szemmel néznem magamra és a világra.
Aki már átélte, tudja, hogy a rákos betegség sok minden mást hoz magával. Attól függően ki-milyen kezelést kap - a kemó és sugár hatására - megváltozik a test, az arcvonások, néha kihagy az agy (kemo brain – erről később), legyengül a szervezet, megváltozik a teherbírás, jelentkezik a fáradékonyság, jöhet depresszió, meg kell küzdeni pszichikailag a rákos léttel és a gyógyulással. A betegség hatására változunk testileg és lelkileg, és ezt valahogy kezelni kell. (És itt még csak saját magunkról, a testünkről, lelkünkről van szó, nem beszéltem a környezetről, kapcsolatokról.)
Ezeknek a változásoknak megfelelően kell átalakítani a mindennapokat.
A gyógyuláshoz, ahhoz, hogy a sok negatív változást ne sorscsapásként, vagy megkeseredve éljük át, hanem a hasznunkra tudjuk fordítani szemléletváltás, életmódváltás szükséges.

Már jóval a betegségem előtt érdeklődni kezdtem a spiritualitás iránt. Miért élünk? Honnan jöttünk? Hova tartunk? Több könyvet olvastam Szepes Máriától, Polcz Alaintől, Feldmár Andrástól, Louise L. Hay-től, Thorwald Dethlefsen-től, és még sorolhatnám, így néhány gondolattal már korábban kapcsolatba kerültem. Az egyik barátnőm mondja mindig: „A Jóisten előre küldi az orvosságot.” Csak jól kell figyelni.

Megtanultam, hogy a gondolatoknak, és a kimondott, leírt szóvaknak óriási hatalmuk van. Ezért sem mindegy, hogyan gondolok magamra: beteg vagyok, rákos vagyok, vagy éppen gyógyulok. A fogyókúra kapcsán sokat hallom, hogy minden az agyban dől el. A rák esetében sincs ez másképp. Először is el kell dönteni, hogy élni akarok vagy meghalni. Küzdök tovább vagy feladom. Szembeszállok vagy menekülök. Ha élni akarok, akkor menni kell előre, befogadni, ami jön, és mindent megtenni a gyógyulásért. Hiszen most végre valamit saját magamért teszek!
A kimondott szavakkal kapcsolatban a panaszkodás is negatív irányba terel. És az sem jó, ha mások betegként gondolnak rám. Ezért is tipródtam sokáig, hogy felvállaljam-e a betegségem, vagy titkoljam. Végül a felvállalás mellett döntöttem, mert rájöttem, ahogy én állok hozzá, majd mások is úgy viszonyulnak. Nem féltem többé, hogy mások sajnálata visszavet a gyógyulásban.

A gyógyulásom alatt kipróbálhattam a korábban megszerzett elméleti tudást a gyakorlatban is, például, hogy a gondolataimra, szavaimra odafigyeljek. Kerüljem a panaszkodást, és nyitottan, pozitívan álljak a világhoz.
Figyeltem-figyelem magam, azt hogyan változom. A betegség megtanított az alázatra, az élettel, sorssal és másokkal szemben. Megtanított arra, hogy legyek elfogadóbb magammal, másokkal, élethelyzetekkel, és ne ítélkezzem senki fölött.
Lassan, sok segítséggel megtanultam áramoltatni a szeretet energiát. Egyszerűbben: kedvesen, nyitottan viszonyulni másokhoz, az élethez; kimutatni a szeretetem. Szeretetet adni és kapni. Mert elfogadni is tudni kell.
Már tudom értékelni, amim van. Minden nap hálát adok érte a Teremtőnek. Az esőért is, a szélért, hogy érezhetem még az esőcseppeket az arcomon, a szelet a hajamon. Hogy élek és létezem. Hogy szerethetek és szeretnek. Hogy csodálatos férjem, családom, barátaim, segítőim vannak. Mert alakulhatott volna másképpen is. De az Égiek vigyáztak rám. Ezért nem idegeskedem már, ha hosszú a sor. Mert a pillanatnyi bosszúságnál sokkal fontosabb a létezésem, az ezernyi lehetőség, ami előttem van. És azért is hálát adok, hogy ezeket észreveszem.

Sokat írok a Jóistenről, Teremtőről, Égiekről. Nem akarok senkit megtéríteni, hiszen én is a saját magam módján hiszek. De valamiben hinni kell. Ha másban nem is, legalább a gyógyulásban.