Új kezdet

Annak jegyében, hogy bármit abba lehet hagyni, ha már nincs kedvem hozzá, összeírom, mit és hogyan hagyok abba, kezdek el, vagy kezdek újra.

Főzni mindig is utáltam. Gondolkozni, hogy mit vásároljak a piacon, boltban, ezer helyre elmenni a hozzávalók miatt, majd hazacaplatni, és megkezdeni a konyhában a robotot, így álltam hozzá.

Viszont ahogy a gasztroblogokat olvasom, kedvet kapok az önkifejezés eme formájához. Nem utolsó sorban szívesen elkápráztatnám a férjem ízes, illatos, egészséges étkekkel. 

De a legfontosabb, hogy szeretnék a magam örömére főzni. Alkotni. Megörvendeztetni magam ezzel az élvezettel.  

Írni imádok, de a maximalizmusom eddig megakadályozott abban, hogy hódoljak ennek az élvezetnek. Fenébe a maximalizmussal! Vagyok, aki vagyok. Kifejezem, aki vagyok. Saját örömömre.

Olaszul beszélni lenne szép. Olaszul beszélni lenne jó. Erre vágyom gimis korom óta. De eddig arra vártam, hogy majd az angoltudásom tökéletesítése után kezdek bele. Persze azzal sem haladok. A megoldás? Belekezdek most.

Ha arra gondolok, hogy az olasz focisták is ezen a gyönyörű nyelven beszélnek. Álom.

A francia nyelvet, akár a főzést szintén utáltam. A gimiben négy éven át szenvedtem Madame Petite óráin. Érdekes módon Párizs sem vonzott, sem a franciák úgy cakkumpakk.

Most viszont érdekesnek találom. Izgalmasnak. Nem mondom, hogy újra belevágok, de az esélyét mégsem veszem el magamtól. Ki tudja…

A hipochondriám már magam is unom. Kellemetlen állandóan figyelgetni, kitalálni újabb nyavalyákat. Erre már nincs szükségem. Kidobom.

A ruháimat egy könyv hatására (mindig is nagy hatással voltak rám a könyvek. Ez most éppen Coelho Brida című művének köszönhető, néhány gondolata nagyon megérintett.) átválogattam, egy részétől meg is szabadultam. A többit viszont hordom. Van úgy, hogy egy nap többször is átöltözöm, a magam örömére. Színesben, színesbe, színesbe.

Ledöntöttem a bálványokat. Erre leginkább az élet kényszerített. Muszáj volt belátnom, hogy mind fejlődni és tapasztalni jöttünk. Ebben nincs kivétel. Van, aki előrébb jár. Ennyi. Mind hibázunk, ami nem baj. De tisztán kell látni. Ezt tanulom. Nehéz ügy, bár még igen-igen homályos a kép, sokszor azt gondolom, illúziókkal könnyebb. (ez persze nem igaz, annak ellenére, hogy a folyamat fájdalmas). Az illúziók ringatnak.

A kíváncsiságom újra felbukkant. Ehhez megint nyitottá és befogadóvá kellett válnom. Új ismeretségekre tettem szert, fantasztikus embereket ismertem meg, és rajtuk keresztül önmagam is jobban. Hagyom, hogy hassanak rám. Élvezem.

És ez még csak a kezdet.

Ott vannak még a félelmeim, rossz érzéseim, paráim, kicsinyességek, ragaszkodások, gyerekességek. Ezekkel leszámolok, felszámolok. Rendet rakok. Már túl sok volt a szőnyeg alatt, menjen mind!

Erősen érdekérvényesítek, és elmondhatatlanul élvezem. Hangot adni az érzéseimnek örömöt okot na.

A betegségről, gyógyulásról nem írok többet. Ennyit tudtam adni egyelőre. Most már az ÉLET érdekel. Arról írok, amit átélek, amivel megismerkedem. Persze maradok a spiritualitás mezsgyéjén, mert ezáltal ismerem meg önmagam, ez segít benne, hogy azzá váljak, aki igazán vagyok, vagy igazán lenni akarok. Megtanultam: a spiritualitás egy eszköz, nem a cél.

Most ezt érzem, ebben vagyok, ez érdekel.

Ahogy a számomra nagyon kedves Kiscsibe figyelmeztetett rá, hogy az „aranyfényem” emeljem, rájöttem igaza van, fényesítem.

Ha írok, írok, ha nem írok, nem írok. Befelé figyelek, aztán majd meglátom.

Tiszta szívvel ajánlom mindenkinek Neale Donald Walsch Beszélgetések Istennel című könyvét.