Család és a segítők

Végre rászántam magam, hogy belevágjak egy nagyobb témába, mint a rák diéta, életmódváltás, de aztán eszembe jutott, hogy eddig csak magamról írtam, pedig a gyógyulásom elképzelhetetlen lett volna a férjem, a családom, barátaim, és a segítőim nélkül.

A diagnózis után a férjem szeretete és támogatása tartotta bennem a lelket. Nélküle nem ment volna.
Felborult a biztonságos kis világom. Kérdésessé vált az életem.
Abban a néhány napban, a CT és egyéb vizsgálatok előtt, alatt, amíg nem voltunk tisztában a szervezetem állapotával teljes bizonytalanság, és a legmélyebb halálfélelem vett körül.
Minden este sírtam.
Nem voltam higgadt, nem tudtam higgadt döntéseket hozni. Már megtaláltam a megbízható orvost, aki hosszú kálvária után végre diagnosztizált, és kitűzte a műtét időpontját, de egy apróság miatt mégis elbizonytalanodtam. Kell-e a műtét egyáltalán, ki műtsön és hol, valóban megtaláltuk-e a számomra legjobb orvost, túlélem-e a műtétet? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken rágódtam.
Még szerencse, hogy a férjem kellően higgadt és magabiztos volt.

Minden reggel korán keltem, és azért, hogy a gondolataim valahogy eltereljem vasalni kezdtem. Csak vasaltam és vasaltam napokon át, végül elfogyott az összes vasalatlan, ami halomban állt a kisszobában.
Aztán lassan kitisztult a kép.
A gyógyulásom ideje alatt sok-sok sötét órán, rossz időszakon mentem át. Hát ez a néhány nap is ide tartozott.

A családom szeretettel vett körül, de ott volt a szemükben az aggodalom, az állandó féltés is. A vizsgálatokra a mai napig is mindig a férjemmel megyek. A kemó alatt hol Ő, hol az édesanyám maradt itthon velem, a műtétem után pár napra a férjem édesanyja – nem szereti, ha anyósomnak hívom - hozzánk költözött Akármire volt is szükségem a gyógyuláshoz, mindig előteremtették: vitaminok, oxigénnel dúsított víz, bioptron lámpa, különleges élelmiszerek, könyvek, módszerek, és még sorolhatnám. A férjem még azt is elintézte, hogy a fényképem kijusson a brazil gyógyítóhoz, Joao de Deus-hoz.

Sokat jelentett, hogy beszélhettem a félelmeimről. Megkönnyebbültem. Szeretettel vettek körül, és éreztették velem, hogy képes vagyok a gyógyulásra.

Támogattak a barátaim is.
Sokat jelentett, hogy őszintén rákérdeztek a kezelésekre, a hogylétemre, figyelembe vették a diétámat, mindvégig normális embernek tekintettek. Akihez lehet szólni, akitől lehet kérdezni. Nem írtak le.
De hát ugye ettől is barát a barát.
Hozták az ötleteket, mások pozitív példákat, gyógyító ételeket, nevettető filmeket. Rendszeresen jöttek, látogattak, hívtak.

Hálát adok azért is a Jóistennek, hogy mindig a legjobb segítőkhöz kerültem. A sebész-főorvosom, a kezelőorvosom, a nőgyógyászom, a kineziológusom – aki inkább a mesterem -, a természetgyógyász doktornőm, nagyon hosszú a lista ki mindenki segített.
Mindig szeretettel és hálával gondolok rájuk.

A sok támogatás, amit kaptam ösztönöz arra, hogy akár a példámmal, akár a bíztatásommal másokon segítsek. Ez ad erőt, hogy őszintén leírjam a velem történteket, hogy bepillantást engedjek életem legnehezebb időszakába.

Ígérem, a következő bejegyzésben rátérek a diétára.