A gyógyulás és az idő

Az idővel sokáig hadilábon álltam.
Nem tudtam elfogadni, hogy a gyógyuláshoz időre és türelemre van szükség.
Nem éreztem tisztán mennyi energiám van. Minden tevékenységet az egészséges énemhez mértem, mert belül képesnek éreztem magam mindarra, ami korábban könnyedén ment. De a testem nem bírta az iramot.

A műtét előtt megdöbbentett, amikor a sebész-főorvos felhívta a figyelmem, hogy a munkahelyemen egy hónap kiesésre számítsak. Otthon, a lábadozás alatt szintén ámultam, amikor Erzsi, az anyósom felkészített rá, hogy egy évig biztosan nem tudok dolgozni. Aztán, amikor a kemó kezdődött már én is éreztem, hogy tényleg nem fog menni.
A kezelés fél éve alatt szinte burokban éltem: vigyáznom kellett nehogy megfázzak, nadrágban, jól felöltözve jártam. Komoly korlátok között éltem a tekintetben mit lehet és mit nem. Mit lehet enni, mozogni, viselni, hova lehet utazni, stb…
Pedig én úgy érzetem mindenre képes vagyok. De amikor nekilendültem valaminek, hamarosan be kellett látnom, hol a határ.

Egyszerű példák:

A műtét után gyenge voltam, időm nagy részét ágyban töltöttem, félórákra tudtam csak kiülni a konyhaasztal mellé. Lassan, megfontoltan, kissé bicegve közlekedtem, először csak a lakásban. Amikor végre kimerészkedtem az utcára megértettem az idős embereket. A távolságok hirtelen óriásira nőttek. Hiába akartam tempósan haladni, a testem csak vánszorgott.

Ahogyan a kemó vége közeledett, már tervezgettem mit fogok sportolni. Egészségesen imádtam a sportot, a futást, jógát, kick-boksz aerobikot. Hiányzott a mozgás, de a kezelőorvosom semmilyen sportot sem engedélyezett. Elterveztem, hogy a kemó után két hónappal újra bikram jógázni fogok. Izzadni a 40 fokban. Aztán beláttam, hogy ennek sincs itt az ideje.

De nem bántom a testem, mert nagyon sokat köszönhetek neki. Azóta tudom magam teljesen elfogadni. Mert a műtét után gyorsan felépültem, a kemót, sugarat jól viseltem és folyamatosan regenerálódom.

Sok leckére volt szükségem ahhoz, hogy elfogadjam, most türelmesnek kell lennem magamhoz. Mindennek eljön majd az ideje. Sportolni fél évvel a kemó után kezdtem csak el, fokozatosan szoktattam magam újra a mozgáshoz. Először gyrokinesisre jártam. Lassú mozgássor, amit egy gyógyulni vágyó balett művész fejlesztett ki. Később jöhetett egy kis női torna, pilates, nia, majd spinning és futás újra a szigeten.

A gyógyulás hosszú időt vesz igénybe. Gyógyulnia kell a testnek és a léleknek. Túl kellett lennem a kemón és a sugárkezelésen, a kemény diétán, el kellett indulnom az önismeret ösvényén, mire újra visszatért belém az életerő. Ehhez két évre volt szükségem. Közben rájöttem, hogy nem szabad nagyon előre tekintgetni. Mindig csak az aktuális problémával érdemes foglalkozni, arra koncentrálni és megoldani. Ha megvan pipa, egy kis elégedettség érzés, és jöhet a következő.

A nőgyógyászom mondta még az elején, hogy hosszú harcra készüljek. Milyen igaza volt.

De mindenkit csak biztatni tudok, aki az elején, közepén jár, hogy ez átmeneti állapot.
A test képes regenerálódni, csak türelem, türelem, hit és akarat kell hozzá.
Újra lehet sportolni, normálisan élni, jönnek új lehetőségek, új célok.
Az élet ismét értelmet nyer.