A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dosi fuser. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dosi fuser. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. január 28., csütörtök

A kemóról praktikusan

Már többen kérték, hogy írjak a kemoterápiáról. Több levelet kaptam ezzel a témával kapcsolatban, így összefoglalom mi és hogyan segített nekem.

A kemó egyesek szerint méreg, nekem akkor gyógyszer volt.
Persze, hogy féltem tőle én is, mert annyi rosszat lehet olvasni, hallani. Mielőtt nekiváltam volna, Márti a kineziológusom (mesterem, őrangyalom) azt javasolta, adjak hálát érte, hogy kaphatom! Fogadjam be, tudatosítsam magamban, hogy segít a gyógyulásban, a rákos sejteket elpusztítja, az egészséges sejtek átengedik magukon anélkül, hogy károsodnának.

Emlékszem, alig hogy hazaértünk a kórházból, nyakamban a dosi-fuserrel, már ittam is az első immunerősítőt, amit az onkológus doktornőm ajánlott, és ittam a Márti által ajánlott gyógyteát. (az immunerősítő: orthomol immun, a teát már korábban leírtam).

A vénáim kékültek, majd bebarnultak, úgy nézett ki a karom, akár egy drogosé mivel a tömény szer szétmarja az ereket. Ahol indul, ugye ott a legerősebb. A vénáimat bioptron lámpával kezelgettem nap, mint nap. Ez a lámpa például ahol engem kezeltek bármely beteg által igénybe vehető volt. Kenegettem is körömvirágkrémmel és bepanthennel felváltva. A körömvirágot a jó illata miatt szerettem. :)

Amíg az infúzió folyt nem szívesen beszélgettem. Inkább a telefonomon rádiót hallgattam, magazinokat nézegettem vagy könyvet olvastam. De nekem „csak” 2 órát kellett ott töltenem, plusz a várakozás. A többi itthon folyt le, kényelmes körülmények között. (Könyveket is fogok majd ajánlani).

Az első néhány kezelés alatt émelygést éreztem, nem nagyon tudtam enni sem. Kifejezetten utáltam a szemét szagát, arra nagyon érzékeny voltam. Ilyenkor a friss, nyers ételeket kívántam: répa, cékla, alma, narancs. Vagy a sütőben sült natúr krumplit.

Aztán később a homeopátia segített. A természetgyógyász doktornővel folyamatosan konzultáltam, mit és hogyan ehetek, mit szedjek, mindent megkérdeztem. A homeo szerek hatására végül teljesen elmúlt az émelygésem. Az utolsó kezelések alatt nézegettem az infúziót, mert azt hittem nem is folyik belőle semmi.

Sok folyadékot ittam, vizet és gyógyteát. Nem ettem cukrot semmilyen formában, de erről már írtam korábban.

Sok vígjátékot néztem, szórakoztató könyveket olvastam.

De a kemó szagát nehezen tudtam elviselni. Ez akkor volt csak érdekes, amikor a soron következő kezelésre mentünk. A tömény post it szag, ahhoz tudnám hasonlítani.

A kezelést attól függően kaptam, hogy a vérképem hogyan alakult. Néhány esetben halasztani kellett a kezelést, ezt szabadságnak fogtam fel. Egy kis pihenőnek, mialatt felszívtam magam.

Most ennyi jut eszembe. De szívesen válaszolok a felmerülő kérdésekre.

2009. augusztus 30., vasárnap

A rákkal együtt lehet élni?

A kemoterápiai kezelésem fél évig tartott 5 hét sugárkezeléssel kiegészítve.
A kemó napokra kéthetente került sor, mindig gondosan be is jelöltem őket a naptáramban. Reggel vérvétellel kezdtem, aztán az eredménnyel leültünk a kemoterápiai részleg várójában.
A sor mindig hosszú.

Már otthon elhatároztam, hogy nem beszélgetek senkivel, mert könnyen kizökkenthető voltam a lelki egyensúlyomból. Igazán nem kellett hozzá sok. Egy megjegyzés, szomorú sors, kórtörténet.

Vérvételre azért van szükség, mert a vérkép alapján dönti el a kezelőorvos, hogy mehet-e az aznapi kemó adag. Ez függ pl. a fehérvérsejtek számától, mert a kezelés következtében jelentősen csökkenhet a számuk.

Az első kemoterápiai kezelésem alatt egy idősebb hölgy mellett ültem. Érzelmileg nagyon megrázott, hogy ilyen kezelésre van szükségem, sajnáltam magam. Drámai érzékkel akkor kezdtem el sírni, amikor a nővérke bekötötte az infúziót. Az idős hölgy felém fordult és nyugtató szándékkal azt mondta, nem kell sírni, ezzel a betegséggel jól együtt lehet élni. Akkor ez a mondat felrázott. Dehogy akarok én együtt élni. Én meggyógyulni akarok! Arra gondoltam, lehet, hogy a hölgynek ez a betegség kell az életéhez, mert így elég figyelmet kap a családjától. Viszont én újra egészségesen akarok élni.

Most, két évvel később a kezelőorvosom más megvilágításba helyezte számomra ezt a mondatot. Szerinte ez jó hozzáállás, hiszen így a kemó napok is elviselhetőbbekké válnak, beépülnek a mindennapokba, kiegyensúlyozottabbá válik a beteg élete, és jobb helyzetet teremt a túlélés számára.

A kezelésem alatt nálam is élesen elkülönült a normál életem a kemó napoktól. Már egy héttel a kijelölt időpont előtt rám tört a frász. Az Onkológián minden egyes alkalommal szembesülnöm kellett a betegségemmel. Tűszúrás a vérvételen, majd tűszúrás az infúzió bekötésénél, és a lelki megrázkódtatás.
Ez a kezelés első napja.
Aztán a nyakba akasztható infúzióval (olyan, mint a Balatonon a műanyag nyakban lógó pénztárca, csak vastagabb. Pumpás infúzió, tehát nem a hagyományos, kórházakban látható. A neve dosi fuser.) két nap otthon.
Nem egy lányálom. Az infúzió a vénában feszít, néha fáj, oda kell figyelni a mozdulatokra, az alvásról nem is beszélve. A mozdulatok kivitelezése (mosakodás, wc, otthoni ténykedés, evés, stb) attól függ, hogy éppen melyik karba kötötték be a készüléket.
Minél több infúzió csöpög le, minél több kezelésen voltam túl, úgy csökkent a használható vénák száma. A tű beszúrása annál nehézkesebbé, néha fájdalmasabbá vált. A kezelések elején, a második, harmadik, negyedik alkalomnál úgy éreztem ennek sosem lesz vége.
Néha reménykedtem reggelente, hogy a rossz vérkép miatt elmarad a kezelés. Ez két hét pihenőt jelentett. Plusz két hét gondtalan, normál életet.

Így visszagondolva, a rákkal valóban együtt kell élni egy ideig. El kell fogadni, be kell építeni a mindennapokba. De aztán jobb meggyógyulni.