Sorstársak

Megfogadtam, hogy nem beszélgetek más betegekkel. Sem a kórházban, sem sehol.
Féltem, hogy a törékeny kis lelkem megviselik a hallottak: metasztázisok, kórtörténetek, újabb tünetek, mások nehéz sorsa. Épp elég volt számomra a sajátom.

De nem tudtam kikerülni, pedig nagyon vigyáztam.

Kezdetben csak a férjem tájékozódott, Ő beszélt az orvosokkal, kutakodott a neten, magánrendelésekre járt más onkológusokhoz. A kórházban a nővérek, betegek jobban ismerték Őt, mint engem. Kedvesen megszólították, beszédbe elegyedtek vele. Én többnyire a könyvem mögül figyeltem az eseményeket. Ő állt sorba, intézte a papírokat, rohant az emeletre az infúzióért, én meg lapítottam a székbe préselődve, fülemen az mp3 lejátszóval.

Először a kineziológusom, Márti ajánlotta, hogy lépjek kapcsolatba valakivel, aki szintén vastagbél-daganatból gyógyult. Fiatal nő, okos, intelligens, hátha segíthet. Megadta a mail címét.

Nézegettem, rakosgattam, ennyi.

De Márti csak kérdezgetett, hogy sikerült-e, írtam-e. Nem volt mit tenni, nagy nehezen elküldtem az ismeretlenbe a levelem. Leírtam ki vagyok, újabb terápia, hogy elfogadjam a betegséget, és terápia, hogy segítséget kérjek valakitől, ráadásul egy idegentől.
Így keveredtem ismertségbe, aztán hosszú idő alatt talán most már mondhatom, hogy barátságba Annamarival. Óvatosan indult a kapcsolatunk. Gondolom Ő sem akart belebonyolódni valaki más betegségébe.
Fiatal nő, három gyerekkel, idegen országban. Hasonló gondokkal küzdünk, megnyugtató mindkettőnknek, hogy nem vagyunk egyedül. Hosszú beszélgetéseink során szó esik a diétáról: éppen tartjuk vagy nem, hol tartunk az életmódváltásban; merre kanyarodik az életünk, melyikünknek mikor kell CT-re vagy egyéb vizsgálatokra mennie, éppen lent vagy fent vagyunk, hogyan regenerálódik a testünk, és a lelkünk, milyen új kihívások vannak az életben, hogyan éljük meg például a kemó braint, mit olvasunk, mit gondolunk, mi foglakoztat bennünket, hol tartunk a személyes fejlődésben.

Erikával, heti rendszerességgel találkozom, és nagyon sokat tanulok tőle. Kis nebuló vagyok mellette. Mindvégig az orrom előtt volt, mivel a legjobb barátnőm nagynénje, de valahogy elszállt a fülem mellett a története. Biztosan rajta volt az mp3.
Duplex rákkal (két egymástól független rosszindulatú daganat egy időben) diagnosztizálták húsz évvel ezelőtt. Sugárkezelést kapott, aztán a saját kezébe vette a sorsát: életmódot váltott - pedig abban az időben ez nem lehetett könnyű -, léböjtöt tartott, olvasott, pszichodráma csoportba járt, jógázni tanult, meditálni, kitanulta a talpmasszírozást, amit a mai napig magán, és másokon is gyakorol. És köszöni, jól van. Ő igazi, követendő példa számomra!

Erika szerint a gyógyuláshoz a következő kell:
„Fontos a jó közérzet, érezd jól magad a bőrödben. Legyenek biztos pontok az életedben. Érezd magad biztonságban. Elengedhetetlen a hit. Hit önmagadban, a gyógyulásban, hit a Jóistenben vagy egy nálunk nagyobb erőben. Mélyen hinni, tudni kell legbelül a gyógyulást.”

Az elzárkózásom csodák csodája fokozatosan felengedett, de sok idő kellett hozzá.
És jól tettem, hogy megint csak túl tudtam lépni a saját korlátaimon. Kitárult a világ, két új ismeretség, két új barátság, támogatás, információ és tapasztalatcsere. Bármilyen hihetetlen, Erika azt mondja én is adok neki. Jó érzés.

Közben lehetőségem nyílt rá, hogy én is segítsek másokon. Más rákbetegeken.
Szívesen teszem, mert sok jót kaptam, és szeretném viszonozni, szeretnék a tapasztalataimmal, biztatásommal segíteni másokon, hogy nekik is sikerüljön!

A betegség – ahogy korábban is mondtam – sok mindent hoz magával, de sok lehetőséget is ad. Lehetőséget a változásra, a belső átalakulásra, arra, hogy átlépjük saját korlátainkat.