Vigyáznom kell magamra

A gyógyulásom elején, (már túl a műtéten, a kemó elején) nagyon nehezen tudatosítottam magamban, hogy az életemért küzdök. Úgy éreztem, megteszem a tőlem telhetőt, de még mindig nem mertem igazán a saját érdekeimet mindenki más elé helyezni.
Küzdöttem, küzdöttem, de csak a kényelmi zónámon belül. Majd a kineziológusom nekem szegezte a kérdést: „Élni akarok? Mert most a saját életem a legfontosabb!”

Nehezen, küzdelmek árán lassan elkezdtem a kényelmi zónámból kilépni. Először csak a lábujjamat dugtam ki, majd idővel a saját tempómban haladgattam előre. Próbáltam aszerint cselekedni mindenben, ami számomra a legjobb. Elkezdtem nemet is mondani. Közben persze sok segítséget is kaptam, jöttek új lehetőségek, új dolgokat tanultam meg. Kineziológiai oldásokra jártam, majd családállításokra, sok új könyv került a kezembe. Éreztem, hogy fejlődöm. Újabb és újabb technikákat alkalmaztam a gyógyulásom érdekében.
A legegyszerűbb dolgokra is figyelmet kellett fordítanom: pl. nehogy megfázzak. A gyenge immunrendszerem, a kemo, fehérvérsejtszám, a gyógyulásom sikere, az egészségem miatt. Folyamatosan nadrágot hordtam, pedig vágytam rá, hogy télvíz idején is felvehessem a szoknyámat. Szedtem az immunerősítőt, figyeltem a táplálkozásomra, naponta több órát foglalkoztam meditációval, légzésgyakorlatokkal.

Majd a kemó utáni első CT negatív eredményt hozott. Akkor és ott annyira megkönnyebbültem, hogy szép lassan kibillentem. Ettem és ittam ezt-azt, amit nem lett volna szabad. A figyelmem alább hagyott.
Aztán megint a kineziológusom figyelmeztetett, hogy sürgősen szedjem magam össze, és folytassam a megkezdett életvitelt. Az életemmel játszom.

Amikor jól mennek a dolgok, jó a közérzetem, érzem, hogy tér vissza az erőm, hajlamos vagyok lazábban venni az életet. Olyankor azt hiszem, én is több mindent megengedhetek magamnak.

Most megint jól ráfáztam.

Azért nem írtam jó néhány napja, mert magas lázzal az ágyat nyomtam. Nem figyeltem oda a szervezetem jelzéseire, rettenetes módon felfáztam. Aztán a felfázásom nem javult, túl könnyen vettem, fekvés helyett jöttem-mentem. Végül megint a kórházban kötöttem ki, de mivel már mindenen fájt, így jó pár órát rettegtem, hogy mi bajom lehet. Mondanom sem kell, ilyenkor mindig a legrosszabbra gondolok. Pedig már megtanulhattam volna, hogy az átlagosnál sokkal-sokkal jobban oda kell figyelnem magamra.
A szervezetem küzdött a makacs vírusokkal, napokig 39 felett volt a lázam. Nagyon nehezen jöttem ki belőle, de végül csak sikerült. Pedig el voltam ám keseredve.

Ha nehezen is, most már megtanultam a leckét:
1.    Tiszteletben tarom a testem, figyelek a jelzéseire.
2.    Hagyok időt magamnak a pihenésre
3.    Tiszteletben tartom a határaimat
4.    Tünetekkel orvoshoz, aztán fekvés, pihenés, nyugalom, amíg teljesen meg nem gyógyulok

Csak semmi lazaság. Menni, menni tovább az úton. A gyógyulás útján. Bár hajlamos vagyok rá, de sok dologban még nem tudok a tökéletes immunrendszerrel bíró többiekkel lépést tartani. Lassabban haladok, nehézkesebben. Ezt el kell fogadnom, tiszteletben kell tartanom.
Tovább az imák, meditációk, légzőgyakorlatok, reformtáplálkozás útján.
De tudom, eljön az idő, amikor a szervezetem tökéletes egészségnek örvend. Addig is vigyázok magamra.